Sokszor túl kritikusak, kemények vagyunk saját manunkkal szemben, bosszant bennünket mások „butasága”, vagy éppen érzékenyen reagálunk, ha bírálnak bennünket. Vasfegyelmet, szigorú elveket kényszerítünk magunkra, utána szemrehányásokat teszünk magunknak, ha nem tudjuk betartani, amit elterveztünk. Nem ismerjük fel, mennyi belső kényszernek vetjük alá magunkat állandóan, nem ismerjük be, hogy mi sem vagyunk tökéletesek.
Sokunkkal megtörténik, hogy elpazaroljuk energiáikat, nem százszázalékosan, hanem százötven százalékosan akarunk teljesíteni, semmiképpen sem akarunk betegek lenni, mert az akadályozna a munkában. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy folytassuk, amit vállaltunk, akkor is, ha testileg és szellemileg teljesen kimerültünk már.
Máskor nagyon erős mentális feszültség, belső űzöttség vesz rajtunk erőt a felfokozott belső iramtól. Folyton azt érezzük, hogy szorít bennünket az idő, másokat is siettetünk, azt akarjuk, hogy minden felett kontrollt gyakoroljunk, kézben tartsuk az eseményeket, és amikor valami
nem úgy sikerül, ahogy terveztük, megzuhanunk, kétségbe esünk.
A túlzott maximalizmus nem vicc! Folyamatos örömtelenségben és boldogtalanságban tart, a pillanatnyi sikerek mellett alapvetően attól félünk egész életünkben, hogy valamit elpuskázunk, hogy valahol vagy valakinek nem felelünk meg. A maximalizmust perfekcionalizmusnak is nevezik, ami alapvetően egy pozitív tulajdonság lehet bizonyos nézőpontból, mert magas teljesítményeket okoz, azonban van ennek is árnyékoldala, ugyanis a hétköznapokban megélni ezt korántsem annyira üdítő. Miért? Mert folytonos kényszerben, feszültségben tart, a „még mindig nem jó” érzésében, amely idővel az eredménytelenség, a sikertelenség érzetébe csap át. A „nem vagyok elég jó” valamiben gondolat és érzés önbizalomhiányhoz vezet.