Sokan abba a kockázati csoportba tartoznak, akik nemcsak jól, hanem nagyon jól szeretik végezni a munkájukat. Maximálisan szeretnénk teljesíteni, hogy mások értékeljenek, megbecsüljenek, mert ezek a külső visszacsatolások jelentik önbecsülésünk forrását, vagy maximálisan szeretnénk megfelelni a környezetünk elvárásainak, úgy csinálni mindent, hogy az másoknak jó legyen, nem húzzuk meg a határainkat, akkor vagyunk boldogok, ha körülöttünk minden rendben van, nem tudunk nemet mondani. Mindent kézben akarunk tartani, és ez az erős kontroll egyfajta görcsös állapotot eredményez. Túl nagyra nő a különbség a belső világunk és a külső kép között, ami egy erős belső feszültséget eredményez, és viszi az energiánkat. Nincsenek céljaink, csak vergődünk a feladatok sokasága között, elveszítjük az érzést, hogy érdemes élni, a szégyen és a bűntudat veszi át az irányítást, amiért nem sikerült megfelelnünk saját vagy mások elvárásainak. Sajnos nagyon sokáig bele tudunk ragadni ebbe az állapotba, úgy alakítjuk ki saját forgatókönyvünket, hogy igazodni tudjunk a keserű kiábrándult önmagunkhoz. A képzeletnek és a gondolatoknak teremtő erejük van, mondhatjuk úgy is, hogy önbeteljesítő jóslatként működnek.
A teljesítményünk alapján értékeljük önmagunkat és másokat is hajlamosak vagyunk ez alapján megítélni, valamint összehasonlítani egymást. Mivel csökken a teljesítményünk, már nem érezzük elég jónak, elég erősnek, elég okosnak, elég szépnek magunkat, azt vesszük észre, hogy nem vagyunk már versenyképesek, küszködünk…
A kiégéshez vezető út másik oka a félelem. Félünk attól, hogy egyik pillanatban vagyunk valakik, egy másikban pedig már nem, senkivé válunk, elveszítjük státuszszimbólumunkat, vagy félünk attól, hogy egyszer csak nem fognak szeretni, ha valamit nem teszünk meg, félünk attól, hogy nem fognak csodálni vagy megbecsülni, értékelni. Vannak, akik azért vállalják túl magukat, mert attól irtóznak, hogy nemet mondjanak, attól félnek, hogy
csalódást okoznak másoknak. Viszont az igazság inkább az, hogy megbecsülést inkább azok vívnak ki maguknak, akik magabiztos döntéseket hoznak, amelyben teljes szívvel benne vannak, és nem azért mondanak igent, mert mások nyomást gyakorolnak rájuk. Ha megszűnik a félelem, akkor az ember úgy tud igent mondani, hogy igent is gondol, és nemet mondani, hogy nemet gondol.
A másik tényező, ami a kiégéshez vezethet az elvárás és a csalódás csapdája. Csalódás ott keletkezik, ahol elvárás van. A kifáradás egyik legalapvetőbb jellemzője, hogy mindenáron eleget akarunk tenni a különböző elvárásoknak, amelyek sok esetben akár ellentmondanak is egymásnak. Ha azonban a megfelelési vágyat a saját magunk által felállított értékrendhez kötjük, megszabadulva a belső hajcsárainktól, mindig meg tudjuk tartani önmagamat, és sikerül a belső értékeink szerint keresni a válaszokat és nem a külső megfelelés motivál.
Amikor valamilyen hibát követünk el, teljesen elveszítjük a saját magunkba vetett hitünket, és úgy érezzük, előbb jóvá kell tennünk „bűneinket” ahhoz, hogy mások újra szeressenek. Fokozatosan úgy alakítjuk ki önmagunkat, hogy mindig valaki másnak szeretnénk megfelelni.
Hogyan lehet úgy élni, hogy mindenkinek megfeleljek? Ki vagyok én, hol vagyok én, ha mindenkinek megfelelek? Úgy látom, hogyha mindenkinek meg akarunk felelni, akkor igazából senkinek sem tudunk, mindig lesz valami, ami a másiknak nem felel meg, vagy nem nézi jó szemmel, ekkor „rossznak” érezzük magunkat, úgy érezhetjük elbuktunk.