Aggasztja őket, ha arra gondolnak, hogy vajon meg fogják-e találni életük párját, vagy éppen attól tartanak, hogy a karrierük vagy az autonómiájuk rovására fog menni egy kapcsolat. Szeretnének végre függetlenné válni, megtalálni a hivatásukat, de bűntudatuk van, ha csalódást okoznak a szüleiknek, elvárásoktól szenvednek, és pont emiatt nem jutnak egyről a kettőre. Ez egy teljesen ambivalens időszak.
Aggasztja őket, hogy egy sor új szerepben, hogyan fognak helytállni pl. a munkatársi,
házastársi, szülői szerepekben. Minden életfeladat terén szeretnék érezni a kontrollt, kezükben tartani az irányítást. Be akarnak állni a sorba, de nem érzik, hogy az jó lesz.
A huszonéves korosztály legfőképp a döntések meghozásán képes hosszasan aggodalmaskodni, és a nehéz helyzetekkel való megbirkózás céljából különféle megküzdési módokat alkalmaznak. Hónapokat is eltöltenek a kapunyitási pánikot átélők azzal, hogy megpróbálják meghozni a lehető legjobb döntést egy-egy élethelyzet során, és hatalmas nyomást éreznek magukon amiatt, hogy ezek a döntések talán az egész életükre véglegesen kihatnak.
Sokszor azt tapasztaljuk, hogy az idősebbek önzésként értelmezik a felnőtt szerepek kitolódott betöltését, vagy éppen a készülődő felnőttek identitáskeresését szenvedésként értelmezik, pedig ez is egy életszakasz krízis, mint a serdülőkor vagy akár korábban az óvodáskori és az iskolai beilleszkedés, amin átmentünk akár jó akár rossz tapasztalatokkal, de valahogy megküzdöttünk vele, kompetensebbekké váltunk, és érettebbek lettünk. Soha nem szabad elfelejtkeznünk az élet folyamatosságát. Ha látjuk az életnek a folyamat jellegét, belátjuk, hogy minden életszakasznak megvan a maga jelentősége, pl. már teljesen mindegy hogy mikor tanultunk meg beszélni, vagy hány évesen lettünk szobatiszták…